1. állomás: Szenvedélyes szerelem

(Kossuth Lajos és felesége Meszlényi Terézia története)

Meszlényi Terézia a Kossuth-tal való megismerkedésük pillanatában harmincéves volt, ami azt jelenti, hogy az idő tájt ő már egyértelműen vénkisasszonynak számított. Emiatt ágált is ellene édesanyja, Kossuth Lászlóné, elfeledve, hogy ő sem volt már éppen olyan fiatal, amikor férjhez ment. Karolina asszony roppant elfogult volt egyetlen fia iránt, úgy vélte “Lajos fiatalabb, de főleg gazdag lányt érdemelt volna. Terézia – egyes feljegyzések szerint – komoly nő volt, és ezt már megjelenése is sugallta. Nagyon sokat olvasott, művelt volt, még a politikáról is lehetett vele beszélni. Természetesen csodálta a nála nyolc-kilenc évvel idősebb férfit, s úgy mondják, hogy ő nem ,,a híres Kossuthot” látta benne, hanem az okos férfit, akivel gondolatokat lehetett cserélni. Kos­suth La­jost el­ső ta­lál­ko­zá­suktól kezdve, egészen a haláláig igaz sze­re­lem­mel, ra­jon­gá­sig sze­ret­te. Őszinte, mély érzésű szerelem volt kettejük között, ezt bizonyítja Kossuth egy, a barátainak írt levele:” Házasodom! Boldog férj leszek egy imádott nő karjai közt.” Aligha kegyeletsértés, ha megjegyezzük, hogy Teréz talán nem volt korának legszebb és legvonzóbb asszonya (bár a nejéhez mindvégig rajongó szerelemmel viszonyuló Kossuthot ez valószínűleg a legkevésbé sem érdekelte), és sokak véleményét foglalhatta naplójába Széchenyi István, amikor Kossuth nősüléséről értesülve azt írta: „Szegény tatár!” A megjegyzés a korban ismert, férfiak közötti csipkelődés volt, eredete pedig az, hogy a tatár, amikor egy nemes ember feleségét elrabolta, így kiáltott fel a nemes: „Szegény tatár!”. Kossuth később Olaszországban telepedett le, hogy tüdővészes nagylánya számára gyógyulást találjanak az enyhe éghajlaton. Kossuth Vilma azonban 1862-ben meghalt, rá három évre pedig Kossuthné is. Pedig Kossuth mindvégig hűségesen kitartott felesége mellett, gyógyíthatatlan betegségében példátlan szeretettel és önfeláldozással ápolta. Terézia halálakor (1865) idegileg összeroppant, genovai temetésén „fennhangon sírt, zokogott”, a sírnál pedig csaknem összeesett. Mérhetetlen fájdalmáról így vallott egy barátjának írt levelében:

„Mi ketten egy lények valánk. Egymásnak, egymásban élünk. Ő meghalt, s én, hátramaradt rom, úgy érzem magam, mint az eleven halott, ki csak annyiban él, hogy szenved kimondhatatlanul! Mások bízhatnak az idő kezében, hogy ha nem gyógyít, legalább enyhít. Az én fájdalmam enyhítést nem ismer. Minden új perc újabb szenvedés.”

Kell ennél szebb szerelmi vallomás?